felebaráti szeretet

A felebaráti szeretet viaszorrúsága

A „felebaráti szeretet”, a „szeresd felebarátod” és a „szeretet a felebarát iránt” mindenütt jelen van a szociális etikáról szóló keresztény diskurzusban. Hogyan is ne lennének benne? Az elv a mi Urunktól, Jézus Krisztustól származik, olyan helyeken, mint Máté 19,19 és 22,37-39, Márk 12,30-31 és Lukács 6,31.

Tavaly írtam egy hosszú esszét, melyben kifejtettem a felebaráti szeretet erkölcsi logikáját, és hogy mit jelent ez az elv. Érvelésem általános iránya akkor az volt, hogy a felebaráti szeretet olyan elv, amely arra hív, hogy mások javát akarjuk. A másokkal való kapcsolatainkban és a társadalomban a virágzást és nem a nélkülözést kell ápolnunk. Ez akár Aquinói [Tamás] gyakorlati ész első elvének megfelelője is lehetne a szociális etikára alkalmazva.

Arra kell törekednünk, hogy ne okozzunk kárt másoknak. Ez egyszerre szentírási és természetjogi elv.

Ami a legfontosabb, hogy ez csak egy elv. A maga nemében nem politikai előírás. Ha azonban áttekintjük a kortárs keresztény etikában való használatát, akkor gyakorlatilag bármilyen politikai preferencia igazolására használják, amit valaki igazolni akar. Ha nem mérlegeljük és fontoljuk meg alaposan, akkor könnyen viasz orrá változik, melyet úgy alakíthatunk, ahogyan csak akarunk, hogy az általunk preferált eredményeket érjük el.

Gondoljunk csak arra, hogy a felebaráti szeretetre milyen módon lehet hivatkozni: a COVID-19 karantén, azonos neműek házassága, LMBT jogok, adófizetés, közegészségügy, maszkok viselése, spórolás, fegyvertartás korlátozása, környezettudatosság, és igen, a zöldségevés védelmében. Egy egyszerű Google-keresés megmutatja, milyen messzire megy ez a logika.

Érted a lényeget: a „felebaráti szeretet” egyfajta rögtönzés vagy válaszd-a-saját élményedet. Vegyük a kívánt eredményt, és érveljünk belőle visszafelé azzal a feltételezéssel, hogy a felebaráti szeretet megköveteli az adott ügy korlátlan támogatását, és voilá, minden etikai mérlegelés befejeződik.

Az e kérdéssel kapcsolatos zűrzavar a Biblia erkölcsi nyelvezetével kapcsolatos zűrzavarból ered.

A Bibliában vannak erkölcsi „műfajok”. Vannak egyértelmű erkölcsi szabályok, mint például a „ne ölj”. Egy szabályt meglehetősen világosan lehet alkalmazni, ami konkrétumokat kínál. Vannak erkölcsi paradigmák is, mint például az irgalmas szamaritánus. A paradigma olyan példamutató mintát kínál, amelyet másolnunk vagy megtestesítenünk kell. Aztán vannak erkölcsi elvek. Egy elv olyan, mint a gyertya fénye. Az égő kanóc a világosan megfogalmazott elv, míg a kanócból áradó izzás minden irányba világít.

Egy elv nem diktál egyfajta eredményt, hanem inkább a körülötte zajló erkölcsi mérlegelés alapjául szolgál.

Itt van a probléma az olyan erkölcsi elemzéssel, amely a „felebaráti szeretet” szüntelen idézésével jár: összekever egy általános erkölcsi elvet egy konkrétan alkalmazott eredménnyel. Ennek kísértése leggyakrabban abban mutatkozik meg, hogy egy erkölcsi elvet összetéveszt egy erkölcsi szabállyal.

A felebaráti szeretetnek természetesen minden keresztény etikai döntést meg kell alapoznia. De a felebaráti szeretet egy elv. Arra kell ösztönöznie bennünket, hogy gondoskodjunk felebarátainkról, de önmagában nem határozza meg, hogy a gondoskodás milyen legyen.

Nem ad útmutatást arra vonatkozóan, hogy milyen cselekedetek pontos alkalmazása szükséges a felebaráti szeretethez (még akkor sem, ha egyes cselekedetek egyértelműen összeegyeztethetetlenek a felebaráti szeretettel). Egy keretet kínál, amely alapján értékelhetjük a cselekedeteink indokoltságát. Mint mondtam, néhány cselekedetet egyértelműen tilt ez az elv. Például nem látom összeegyeztethetőnek a felebaráti szeretetet azzal, hogy engedjük az abortusz általi megölésüket.

Vegyünk egy másik példát, amelyet a közelmúltban ismételten láthattunk: a felebarát szeretete azt jelenti, hogy a COVID-19 vakcinát szedjük, és másokat is erre bátorítunk.

Engedjék meg, hogy a másokon megfogalmazott kritikámat magamra vonatkoztassam.

2020 decemberében társszerzőként írtam egy esszét ezeken az oldalakon arról, hogy a felebaráti szeretetnek miért kell a COVID-19 vakcina felvételére késztetnie az embert.

Ha jobban belegondolok, most már megbántam, hogy úgy hoztam fel az érvelést, ahogyan tettem, mindazon okok miatt, amelyeket fentebb említettem – messzebbre mentem az elv alkalmazásában, mint amire a Biblia konkrétan felszólít. Most már úgy gondolom, hogy tévedtem, bár jól motivált voltam a tévedésemben.

Gondoljunk alternatív nézőpontokra: mások megtagadhatják az oltás beadását, és hivatkozhatnak a felebaráti szeretetre. Például ésszerű a következtetés, hogy valaki úgy is szeretheti a felebarátját, hogy nem vesz részt vagy nem bátorít másokat egy olyan vakcinarendszerben való részvételre, melyről úgy gondolja, hogy nem biztonságos, elsietett a piacra kerülése, vagy az valamilyen gonoszságban való bűnrészesség. Ez nem az én álláspontom, de ez egy ésszerű aggodalom. Az érvelésemet azonban úgy is lehet olvasni, hogy az egyén nem szeretetteljes, ha nem veszi be a vakcinát. Ezt őszintén sajnálom, és elnézést kérek a tévedésemért.

A cikk megengedte a lelkiismereti szabadságot azok számára, akik mégis fel akarták venni a vakcinát, de a vakcinát elutasítók lelkiismeretét terheli azzal, hogy igazolniuk kell a visszautasításukat. Igazságtalan volt ez, hogy a „felebaráti szeretet” elve alapján történt.

Szeretném tisztázni, hogy miért kérek és miért nem kérek bocsánatot: Nem bánom, hogy ajánlottam a vakcinát. Továbbra is meg vagyok győződve arról, hogy a vakcina felvétele csökkentette a COVID súlyosságát az érintett betegeknél. Nem bánom az esszé elemzését a vakcina biztonságosságára, hatékonyságára, a cinkosságra és a megfelelőségre vonatkozóan. Csak a „felebaráti szeretet” elemét sajnálom érvelésünknek.

Azt is szeretném tisztázni, hogy nem ítélem el a társszerzőimet, akiket mindketten rendkívül nagyra becsülök és tisztelek. Szabadon előadhatják azt az érvelést, amelyről úgy gondolják, hogy elő kell adniuk. Szabadok abban, hogy nem értenek egyet az érveléssel, amit én most képviselek. A lelkiismeretem azonban arra a következtetésre jutott, ami miatt írok.

A keresztény embernek minden nap azzal a teljes szándékkal kell felébrednie, hogy egész életét mások szeretetére rendeli, általános és különös értelemben egyaránt.

Sajnálom, hogy a felebaráti szeretetre, mint a COVID-19 vakcina felvételének egyik indítékára hivatkozom. Az intellektuális becsületességet és az intellektuális következetességet helyezem előtérbe. Az erről alkotott nézeteim az átgondolást követően megváltoztak. Ha nyilvánosan tévedek, akkor nyilvánosan kell kijavítanom a tévedésemet.

Az ebben a helyzetben elkövetett hibám arra késztetett, hogy széles körben újragondoljam, hogyan hivatkoznak az evangelikál emberek erre az elvre a nyilvános etikában. Íme a következtetésem: nagyobb önmérsékletre van szükségünk, amikor a felebaráti szeretetre hivatkozunk, amikor ügyeinket támogatjuk. Nem arra szólítok fel, hogy kevésbé törődjünk a felebaráti szeretettel. Arra szólítok fel, hogy nagyobb önmérsékletet tanúsítsunk abban a bizonyosságban, hogy a felebaráti szeretet szükségszerűen magával vonja az adott ügy támogatását.

Nagyobb önmérséklet nélkül több visszaélés lehetséges. Azt is figyelembe kell vennünk minden erkölcsi eseménynél, hogy a felebaráti szeretetről alkotott felfogása hogyan vezethet valakit más következtetésre, mint a mienk.

Én például a kínálatoldali közgazdaságtant és a fogyasztási adókat a felebaráti szeretet nevében tudnám igazolni, ha igazán akarnám. Végül is, nem szeretetteljesebb-e az alacsonyabb munkanélküliségi ráta, amit szerintem a kínálatoldali közgazdaságtan jobban elér? Nem szeretetteljesebb-e az alacsonyabb adókulcs a családi költségvetés szempontjából, mint a jellemzően sokkal magasabb jövedelemadókat alkalmazó rendszerek? Nem szeretetteljesebb-e ragaszkodni ahhoz, hogy az ember a saját munkája gyümölcsét birtokolja ahelyett, hogy erőszakkal fenyegetve átadná annak egy részét a kormánynak? Aki támogatja a vagyon újraelosztását, az azzal is érvelhet, hogy a szegények anyagi segítése a felebaráti szeretet bizonyítéka. Kinek van tehát igaza? Ki téved? Ki szerette legjobban vagy legkevésbé a felebarátját?

Ez a logika, ha kiterjesztjük, erkölcsileg kétértelmű és zavaró véget érhet el.

Ha akarnád, a „szeresd felebarátodat” rubrikával igazolhatnám az atombomba ledobását Hirosimára és Nagaszakira. Lehetne azzal érvelni, hogy szeretetteljesebb a felebarátom iránt, ha megakadályozom azt, hogy milliók haljanak meg egy Japán elleni szárazföldi invázióban.

És itt van a probléma. A kínálatoldali közgazdaságtan és a fogyasztási adók igazolása biblikusan gyengébb. A felismerhetetlenségig nyújtja ki a bibliai elveket. Mindkettő mellett tudnék érveket hozni a Bibliából, de az ilyen érvek felhozatalában mutatott szigorom kevésbé egyértelmű, mint a Biblia abortusz-ellenessége. Hogy világos legyek: én a kínálatoldali közgazdaságtant és a fogyasztási adókat részesítem előnyben. Lehet, hogy azt gondolom, hogy az a keresztény, aki nem ért egyet velem, az téved, de nem vétkezik vagy nem szeretetlen.

Ell tudom most képzelni, hogy a kritikus elolvassa ezt a cikket, és azt mondja: „Nos, mennyire várható és érzéketlen, hogy néhány konzervatív keresztény igyekszik kisebbíteni a felebaráti szeretet parancsát, vagy szűkíteni annak alkalmazását.”

De egyáltalán nincs szó ilyesmiről. A kereszténynek minden nap azzal a teljes szándékkal kell felébrednie, hogy egész életét mások szeretetére rendeli, általános és különös értelemben egyaránt.

A felebarát szeretete erkölcsi kötelesség. Az, hogy hogyan lehet ezt a legjobban megtenni, sokkal összetettebb annál, mint hogy ezt az elvet könnyelműen, azonnali igazolásként idézzük.

Minden, amire rámutattam, az óvatosságra való felhívás.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 23.